A Nyergestetőn állítottak kopjafát a vitézek
2010.08.28.
2010. augusztus 28-án az erdélyi és magyarországi törzsszékek képviselői együttesen tisztelegtek a hazájukért életüket áldozó honvéd hősök emléke előtt a háromszéki medencét és a csíki medencét összekötő átjáróban. Ünnepélyesen felszentelésre került a Történelmi Vitézi Rend Erdély Törzsszékeinek kopjafája, a Vitézi Kopjafa.
Nyergestető. Vajon mit jelent nekünk – ma - ez a szó? Összekapcsolható földrajzi ponttal, esetleg történelmi eseménnyel?
A jelenkori magyar történelemtanítás ellenére már nagyon sokan, s legfőként fiatalok is - ismerik ezt a dicsőséges történelmi helyet, ahol a székely honvédek állítottak örök példát hazafiságból, a hősi katonai lelkületből és bajtársiasságból. Ha az ókori történelemből okított Leónidasz spártai királyról s a 200 harcosról hallunk – mindenki tudja, mi történt akkor, i.e.480-ban, a Thermopülai szorosban: Valamennyien elestek a perzsa óriási túlerővel dacolva: egy görög, tehát szövetséges – árulása miatt gyűrték le őket. A görög a hátukba vezette a perzsákat. Sírkövükön áll: „Itt nyugszunk. Vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
1449 évvel később, 1849. augusztus 1-jén Tuzson János őrnagy és 200 székely honvéd állt a Nyergestetőn. Gál Sándor tábornok a segesvári vesztes ütközet után átszervezi a védelmet. Tuzson János és kicsiny serege, csupa fiatal székely katona kerül a hegytetőre. Szemben az osztrák-kozák-orosz iszonyú túlerőben lévő haderő. Ők voltak az utolsó bástya, mely felfogta az áradatot. Otthonukat, szeretteiket védték. Aznap több támadást vertek vissza, sebesülten, vérezve küzdöttek, s hullottak, s harcoltak, s az iszonyú haderő megtorpant… Mígnem egy román pásztor hátukba vezette az ellenséget. Utolsó emberükig harcoltak... és elestek. Hátborzongató a történelmi párhuzam. Lelki könnyebbség, hogy nem a saját vérünk volt árulójuk… Kányádi Sándor ’Nyergestető’ c. versét kötelező jelleggel kellene tanítani minden magyar iskolában:
Nem csak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn, a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
Szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő
és kopjafa minden szál fa,
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
alig voltak, ha kétszázan-,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
(1965)
v.Lázár Elemér Erdély országos törzskapitánya
